2014. október 13., hétfő

színes üvegszerű karton, papírkép, barkácsötlet








Vékonyabb kartonpapír, sniccer vágó, vagy  kis olló, stift ragasztó, színes selyempapír vagy pausz vagy egyéb áttetsző, fényáteresztő papír.

Bármilyen, tetszőleges mintát előre rárajzolunk a kartonpapírra, én őszi leveles erdős témát választottam. Úgy vágjuk ki a mintákat, hogy tudjuk mit szeretnénk színesre, és vigyázzunk nehogy kivágjunk olyan részt is ami eltüntetné valamelyik mintánkat, inkább akkor ha ollóval dolgozunk, pár miliméterrel odébb attól hogy végleg levágnánk szúrjunk apró lukat a papírra és így kezdjük el a vágást. leveleket kontúrokat hogy tervezzük meg előre fejben, hogy a papír hátsó része felől milyen papír hogy fog mutatni a képen, lehet keverni a színeket úgy hogy egymás mögé ragasztunk két különböző színű papírt, mintha festéket kevernénk, főleg ha nincs az adott színből, pl. nálam zöldből és pirosból sötétbarna lett, sárga, piros zöldből, világos barna lett.  Lehet kis foltokat kivágni más színekből a levelek így élethűbb kinézetűek lesznek. Érdemes ha van türelmünk előbb egy próba képet vágni, akár sima irodai papírlapból vagy újságpapírból firkapapírból, hogy kitapasztaljuk hogy lesz a legjobb a vágás. Hogy ne vágjunk később rossz képet hozzá, mert élesben már nem mindig tudjuk kijavítani a hibát. Érdemes először nagyvonalúbb egyszerűbb mintákkal kezdeni, vagy csak egy mintával. Kicsit tornáztatja az agyunk is ez a barkácsolós feladat. És ha sikerül cserébe nagyon boldog érzés fog eltölteni bennünket, hogy létre hoztunk valami kis ragyogó színes csodát.

Ha üveg ajtóra, vagy ablakra  felragasztjuk tixo-val akkor, a fény szépen átvilágít rajta és még jobban megéled a képünk, a napszakok fényeitől függően változik majd.  Színes áttetsző papírokkal lámpa burát, vagy  üveg mécsestartót is díszíthetünk.

2014. október 12., vasárnap

A kisfiút gyógyító erdő










Történt egyszer, hogy szomorúságában, a kisfiú elkószált egyszer egy erdő fele. Hogy mit látott benne? Mintha a nyugalom békés kuckó ajtaján lépett volna be akkor. A nagy fák védelmező karja sátort terített feje fölé. És egyszer meglátott valamit. Mint kis fáklya fénylett, az erdő sötét békés anyaméhében, egy sárga virágocska, ontotta egy kis résen át,  az ég fényére nyíló mosolyát. Majd mintha szív dobbanna, kis apró patadobogások hallatszottak, és egyszer csak megpillantotta az őzek, folyóként hullámzó szökellő alakját, ahogy sodródtak a rét fele. Úgy magával sodorta a kisfiút is a látványuk, hogy észre se vette, de lassan lépkedni kezdett a rét fele egy nyíló kis bokorkapun át. A kisfiú fejét bátorító atyai szelídséggel simogatta meg egy lehajló faág keze. Mintha égi áldást adott volna minden jót kívánva kis útjához.  Az őzek megint csak felbukkantak szeme előtt, de már messzebbről szökelltek, mintha láthatatlan kis hegycsúcsokat ugráltak volna át, vagy mint hullámzó madárraj szálltak egy lélekként szelíd fuvallatnyi könnyedséggel. Nézte őket a kisfiú csodálkozva, mintha könnyedségük átszállt volna lelkére is úgy, oldódott egyre kis szívén a nagy görcsös, homály lepte felleg. Ahogy az őzek szabad mozgását látta, elcsodálkozott, hogy lehetnek ilyen lények, amik szelídségükkel, utat mutathatnak az emberi szívnek is, nyomuk ott marad a lélekben, mint amilyen kis utat otthagynak maguk után a friss zöld rétben. Furcsamód a fűszálakon megpihenő szálldosó, fel le röppenő lepkékhez hasonlította, ekkor ezeket a nagy és fenséges állatokat. De ahogy lépett, egyet hogy még közelebbről megcsodálja őket, egy lélegzetként rezzentek szét a széllel. Úgy illantak el, ahogy jöttek, olyan hirtelen gyorsan és könnyedén. Lábuk súrolta a dallamosan ringatózó fűszálakat. hajlékony szelíd kecsessége az őzeknek, a fűszálakra emlékeztették mégis a kisfiút. És később az őzcsoport, mint az élet gondjai, vagy örömei nyomasztó vagy jó gondolatai, úgy suhantak el és tűntek fel újra meg újra. Csak a lépteik utat rajzoló nyomai maradtak ott, jelet hagyva, a füves virágos rét tengernyi végtelenjében.  Aztán a nap, fénylő fátyla is lassan megpihent halványodva az ágakon. Majd a csillagok, mint égi lámpások gyúltak ki, és nevettek, mint szikrázó harmatcseppek a rét csendjében. Visszapillantottak az emberekre és a lét,(rét) virágaira, mint csillag testvérekre. Mintha a virágok is földi csillagok lennének. Legalább is a kisfiú hirtelen így érezte. És az ében fekete éjben lassú altató hangzott az égen, és az emberi szívben. A nagy űr anyaméhként búgón ringatta álomba földi gyermekeit, mint az erdő mélye a kis sárga virágot, és a Hold, őrző álom vászontakarót lebbentett a lélek csendesen ringatózó tavára.

Szakács Anna (Panni)





2014. október 10., péntek

Színoníma, leírás

A szép jó érzéseket más szóval én,
a szív állatának nevezem.



       








Egy vers a fényről

                





A benső fény békés ereje


Ahogy a sok sötét felhő áthalad az égen,
És kivilágít a nap mosolya egy kis résen,
Úgy hasadt át az emberi szíven,
A gondteher felhőin át a belső szabadságnak, egyfajta napsugárnyi fénye,
 És az ember később is e reményszál kis sugarára gondolt csendben,
Ha szívét nyomasztó fellegek lepték el.
Mint madár kapaszkodott a védelmező fényes gondolat ágába, reménnyel.
 Szívét a hála átjárta s már nem gondolt az űrként tátongó magányra.
Mikor az esős viharos szél himbálta, annál jobban kapaszkodott a piciny ágszálba.
S egyszer úgy érezte lecsitult körülötte minden, habár a vihar lehet tombolt még kinn rendesen.
Ő halkan ringatózott az ág tutaján, a barátságos némaság örömében.
 Egyszer az ég végtelen biztos óceánjában, meghallott egy anyai dúdoló dallamot,
Ami körülötte és benne hangzott, s benne megmártózott.
És a csend mécslángként úszott a léleknyi benső tavon, folydogált a láng, fénysugár folyamon.
Mint a délutáni fény sála a fák lomjaival táncolva, lobogva kezet fogott,
Benne járkáltak tündérként kedves apró mozdulatok.
Mint csillagok, az ég vizén át pislákolva úsztak a szél simogató, játszadozó zenéjében.
És mint vízimadár, ha távoli útról hazatérve megpihen, egy nádas szent rejtező vizében.
Elmerült a szív a béke csendjének erejében.
Akkor már igazán nem érintette az árny szárnya, távol volt túl minden felhős megpróbáltatásban.
Mert a kis mécses fénye megmutatta saját aranyló létét, mint nap, ha reggel a tóra hídként lép.
Csendesen rá vezette a lét erejét, gondolatot merítve cseppeket hintett szét,
Mint mikor hattyú megrázza magát, és szárnyát az égre bízva felreppen a fény fele.
 Békésen alatta a tükörképe, s felette benne ott a messzeség léte, élménye.
Így mikor még máskor is, a valóság jó arcát eltakarva, a homály gondolata izgatottan dobogott.  
A szív ereje a reménnyel karöltve, a pillanatnyi szomorúságot,
Mint sötét felhőszörnyformát szellőként feloszlatta, és lélekben már nem hagyott keserű nyomot.
Így a jelenben, mint a vízen sikló hattyú suhanásának lenyomatára úgy gondoltam bízva,

Mint a gondolat és lélek együttes jövőbeli szárnyalásának szivárványára.

Szakács Anna

2014. október 9., csütörtök

A lélek csendjén átnyíló képi világ
   
 
                   


Csendben az égre nézek, szívemen át a képet úgy látom,
Mintha az ég mesét írna a szemem elé nyíló kis kapunyi gondolaton.
 Csak a valósággá áttűnő képzelet könyvét kinyitom.
S a felhők alakjáról visszatekint megannyi érzésem, gondolatom,
Mintha így ők a felhők is olyanná válnának, mint sok kis fehér vetítő vászon.
 És ekkor egy mese szólna halk madárdalnyi csendes hangon
Bensőmből megeredve folyt
Mint kis folyó, ha keres biztos végső partot, s otthont.
A mese így szólt:
Az ég tarajos felleghegyein szálldos könnyedén egy táltos.
Ködport kavarva, fújtatva felreppen, majd hirtelen egy úszó felhő tutajról felrezzen,
Hosszú sörényén a suhogó szél, lobbanó erőben éledve a földön fűszálakat libbent.
S patái dörgő lábnyomával dobogva, bensőm egére hajtana.
Mint szívdobbanás csendesen hullámzana, szellős mozdulata.
 És olyan mintha, fujtatása lélegzettel, apró felhőket nyomna külső ég szelíd felhős lankáinak partjára.
 Majd télen lassan, almásderes fehér pöttyei álmos hópelyhekként hullanának a tájra.
 S nyugodt álomporként lebbenne a hó fúvása, mit kavarna a ló szélsebes patája.
Majd landolna, fodrosan ágaskodó fellegpamacsokra, mi sok hófödte bokorra hasonlítana.
 S ekkor a nap, fénylő mosolya szelíden fennakadt a felhőkön, 
Csodálattól ragyogva még ő a táltos paripa is elvarázsolva meghőkölt.
 Majd patáin az ég megdörrent, mélyről dobbanva,
Mint a szív lassú, búgó éneke szólt hangja.
S az eső cseppek fénylő magasztos könnye, megeredt.
És áldásként hullt a tájra, apró daloló csengőkként megcsörrenve.
 Ekkor feleszméltem, mikor figyelmem egy virág kelyhébe csöppent,
S megfürdött szívem, egy csöndesen, elrepülő angyali érzésben.
Ahogy így merengek, lemenő nap fényének csendes, gondolatába, egy fehér madár reppen,
És lassan az ég tengernyi látványába tejszerű köd merül,
Mint az ég és föld fehér takarója, szétterül,  
S a csend éneke mély álomként a jelenbe ül.
Éreztem, a béke érzése szívembe lassan, mint nap a ködön átderül.
És aggodalmas elmém, mély álomba szenderül,
Ekkor a sok gondolat is fejemben lecsendesül, s szívem békéje még jobban elmélyül.
.
Írta: Szakács Anna (Panni)